fbpx

Szeretnél inspirált lenni? Elindult a TALÁLKOZÁSOK blogprojekt- Kánya Kata interjúi

 

Simon Renáta – Táncművész

 

„Ahhoz, hogy fejlődjünk, át kell lépnünk a saját határainkat.”

 

Mi az, ami téged motivál, inspirál a mindennapokban?

– Önmagam megismerése. Azt tapasztalom, hogy minél többet fedezek fel önmagamból, annál jobban értek
meg másokat, mert csak azt foghatom fel a másikban, amit már saját magamból megismertem.
Észrevettem, hogy sokszor „fejben vagyok”,- és ez megakadályoz a másokhoz való kapcsolódásban, ezért
napi szinten összpontosítok arra, hogy nyitott legyek és figyeljek arra, amit a szívem kíván. Elkezdtem
magamra fókuszálni, – és dolgozni azon, hogy megtartsam ezt a koncentrált figyelmet egész nap. Minden
nap fél ötkor kelek, és a reggeli rutinom része a jóga és a meditáció.
A jóga, – a fizikai gyakorlás, a meditáció pedig – a befelé való összpontosítás, fontos része
lett a napjaimnak, és ez inspirál, hogy megtanultam figyelni saját magamra és másokra is.

 

Mi teszi lehetővé, hogy folytasd, amikor úgy érzed: feladod?

– Volt egy sérülésem, aminek hatására sok változás történt az életemben. Ez a periódus amolyan
rehabilitáció volt, mert újra kellett építenem magam fizikailag, és lelkileg is. Az egyik előadás után,
fájdalmat éreztem minden mozdulatnál, de nem vettem komolyan, próbáltam nyújtani és reméltem, majd
elmúlik. Másnapra egyáltalán nem tudtam felkelni az ágyból, csak feküdtem a szobámban, és azon
gondolkodtam, hogyan menjek próbára. Következő nap az orvos megállapította, hogy sérvem van.
Úgy éreztem, egy világ omlik össze előttem, nem hittem el, hogy ez velem megtörténhet, hiszen az egész
életem a táncról szól, nem tudtam elképzelni, hogy egy ilyen törés nálam bekövetkezhet. Nehéz volt
elfogadni és szembenézni azzal, hogy limitált vagyok. Lassan kezdett javulni az állapotom, életmódot is
változtattam, de valójában a mentális részét volt a legnehezebb megélni ennek a sérülésnek, mert
egyszer csak abban a helyzetben találtam magam, hogy nem tudtam ki vagyok valójában. Addig csak
táncosként tudtam azonosítani magam, és úgy éreztem, ha ez a szerep nincs, akkor én is megszűntem.
Visszatekintve, elég nagy mélységbe voltam akkor, mégis elkezdtem keresni a kiutat. Fókuszálni kezdtem
és igyekeztem más értékeket is találni magamban, megvizsgáltam, hogy az adott helyzet, mitől taszít el, és
mihez enged közelebb.
Világossá vált, hogy lehetőséget kaptam, egy lépés távolságból ránézni az életemre, és
kilépni a pörgésből, amitől valójában élni is elfelejtettem.
Reggeltől-estig próbáltam, három különböző projektben és nem volt időm semmire, senkire a munka
mellett. Éreztem már a sérülés előtt is, hogy változtatnom kellene, de mégis bevállaltam minden adandó
munkát, olyat is amit nem szerettem-,csak hogy anyagilag rendben legyek.
Amikor tudjuk, hogy mi lenne a legjobb nekünk, de nem azt választjuk magunknak, hiába
az időhúzás, mert a test hamar jelezni fog.
Fejben ugyan döntöttem, hogy megpróbálok még többet dolgozni, de a testem nem hagyta. Megtanultam,
hogy nem éri meg olyat csinálni, amit szívből nem szeretek, mert magam ellen teszek, és a saját
értékrendemből adok lejjebb. Valójában a táncot sosem adtam fel, az segített tovább, hogy elkezdtem
klasszikus balettet és modern táncot oktatni felnőtteknek, és velük együtt, lassú tempóban, újra
felépítettem magam minden szinten.

 

 

Mi az a tulajdonságod, ami miatt el tudtál érni sikereket?

– Végtelenül kitartó vagyok, és hiszek abban, hogy bármit meg tudok csinálni, amit elhatározok. Közvetlen
a sérülésem előtt, kezdtem új utat keresni a mozgással kapcsolatban, és szerettem volna olyan formát
találni, amiben átadhatom a tánc örömét az embereknek, úgy, hogy én is megőrzöm az egészségem. A
párom bíztatatott, hogy próbáljam ki magam, és adjam át a tudásomat olyanoknak is, akik nem
szakmabeliek, és így jött a: „Mozdulj a lelkedből!”program, ami egy önismeretre épülő, improvízatív
jellegű, szabadtánc, amiben teljesen megtaláltam magam és imádom! Ezek mostanra, két napos
workshopokká alakultak át, és már az első kurzus is nagy siker volt. A tánc iránti szerelem megmaradt,
erősebb lett, de teljesen átformálódott. Szerettem volna másképp kifejezni magam, mint eddig a színpadon
állva táncosként, ahol egyfajta esztétikai élmény, és a koreográfuson keresztül szócső lehettem a nézők
számára. Mindez nem adott igazán helyet, arra, hogy teljességgel benne legyek egy folyamatban, mert a
saját mondanivalóm nem került kifejezésre, és azt éreztem, hogy eljött az ideje annak, hogy az általam
megélt és összegyűjtött tudást, egy másik csatornán adjam át a külvilágnak. Felmerült bennem a kérdés,
hogy miért is lenne szükségem mindehhez a színpadra?A színpadon hatalmas dózisban kapunk fókuszált
figyelmet másoktól, és ennek hatására talán közelebb kerülhetünk saját magunkhoz, mert
megsokszorozódik az energiánk, ha több százan figyelnek ránk. Most viszont, az vált fontossá, hogy én
adjak az embereknek figyelmet másoknak, és segítséget abban, hogy kifejezzék és felfedezzék magukat a
mozdulataikon keresztül.

 

Mik azok a dolgok, amik visszatartanak, amikor akarsz valamit csinálni?

– A félelmeim. Vannak dolgok, amik megijesztenek, de a félelmem ellenére, mégis nekimegyek, mert
szeretnék folyamatosan előre haladni, és ahhoz, hogy fejlődjünk, át kell lépnünk a saját határainkat.
Amikor elhatározom, hogy belemegyek egy szituációba, amitől tartok, általában azonnal oldódik a
szorongás. Vannak olyan helyzetek, amiket elég egyszer átlépni, és vannak olyanok is, amiket ismételten
átlépünk, és ettől erősebbek leszünk. A szorongásunk táplálkozhat egy régi emlékből, amire nem szívesen
emlékszünk vissza, ezért nem félünk újra átélni valami hasonlót, de létezik olyan is, hogy felveszzük más,–
leginkább a szüleink fóbiáit, és azokat úgy éljük meg, mintha a sajátunk lenne. Egyszerűen megtanuljuk,
másoktól, hogyan kell rettegni bizonyos dolgoktól, amikhez nekünk, valójában semmi közünk nincs.

Miben segített az életmód, szemléletváltás ?

– Gyerekként sokat szorongtam, ez végig kísért hosszú éveken keresztül. Kerestem, és mindig találtam is
okot arra, hogy miért vagyok rosszul. Szerettem volna ezen javítani, és több dolgot is kipróbáltam.
Mindegyik módszer elvitt egy szintig, de hosszútávon egyik sem bizonyult elegendő megoldásnak. Eleinte
pozitív megerősítéseket ragasztottam a tükrömre, majd később, amikor a Svéd Királyi Balettban
táncoltam, ez már nem volt elegendő. Azt az időszakot, egy boldogtalan periódusnak éltem meg, úgy
éreztem, hogy valami hiányzik az életemből. Akkor kezdtem a Zen buddhizmust olvasni, – Alan Watts- tól meg
Eckhart Tollet hallgatni. A zen buddhizmusból akkoriban semmit sem értettem, de azt tudtam, hogy
minden este jól alszom, ha olvastam, és ez épp elegendő volt akkoriban. Kicsit függő is lettem, és elég
kellemetlen volt, amikor már minden könyvet elolvastam, és az utolsóban is kezdtek elfogyni a lapok..:)
Szerettem volna megtanulni meditálni, de képtelen voltam akár öt percig is egy helyben ülni, vagy befelé
figyelni. Amikor hazaköltöztem, részt vettem egy buddhista workshopon, és az ő életszemléletük annyira
magával ragadott, hogy elkezdtem a közösségbe járni, majd beiratkoztam a buddhista főiskolára. Ott volt
egy csodálatos és egyben nehéz első fél évem, hiszen ráismertem a saját működéseimre, szokásaimra és a
szülőktől hozott viselkedésmintákra. A több napos elvonulásokon, a csendben eltöltött meditációk során
sok felismerésem volt. A szorongást lehet kezelni, ha féltem valamitől csak azért is megcsináltam, edzettem
magam, és mindig nagyon büszke voltam az eredményekre amiket elértem.
Elkezdtem magammal minőségi időt tölteni, és minőségben figyelni, nemcsak másokra,
hanem magamra is.

Milyen karrierről álmodtál gyerekként?

– Balerina vagy vízibalerina szerettem volna lenni, csak fázós voltam, úgyhogy ez hamar eldőlt.

 

Fel kellet-e ahhoz valamit adnod régebben, hogy elérhesd azt, ahol most tartasz?

– Rengeteg szabadidőt és leginkább a kapcsolataimra szánt időt, mert fontosabb volt a szakma, és a saját
fejlődésem. Akkor ezt nem éltem meg feladásnak, de utólag nem bánom, hogy így történt.

 

Szerinted mi a legidegesítőbb szokás az emberekben?

– Az, hogy az emberek rápakolják másokra a terhüket, és elvárják a figyelmet, de ők maguk sem
figyelnek, magukra és másokra sem. Azelőtt mindig hagytam, hogy mindenki rám pakolja a terhét,
mostanra, ha azt érzem hogy nekem az nem jó, jelzem vagy kilépek abból a kapcsolatból.

 

Két melléknév, amivel jellemeznéd magad?

– Figyelő, kitartó.